Szökőkutak díszeként még ma is gyakori.
Az építészetben a vízköpő egy kőből faragott vagy fémből öntött groteszk figura vagy kiméra (díszítő célra alkalmazott, fantázia szülte vagy mitikus alak, szörny), amelynek eredeti rendeltetése az volt, hogy a háztetőről lefolyó esővizet összegyűjtse és úgy vezesse tovább, hogy az az épülettől minél távolabb csurogjon le a földig. Így a csapadék nem folyt végig a falon, nem károsította a vakolatot és nem mosta ki a téglák vagy építőkövek közül a habarcsot.
A nagyobb, jelentősebb épületekre gyakran vízköpők tucatjai kerültek: ezek a feladatot maguk közt testvériesen megosztva, egyenlő arányban vezették el az esőzések nyomán keletkezett tetemes vízmennyiséget. Nagy szerepet játszottak tehát abban, hogy a lehető legkisebb viharkár keletkezzen.
A vízköpők úgy kerültek kialakításra, hogy a hátsó részükbe egy vályúszerű mélyedést vágtak, az esővíz ebben hömpölygött végig egészen a vízköpő kitárt szájáig, majd azon keresztül távozott. Érdekesség, hogy minél nagyobb a hossza egy-egy előrenyúló figurának, a fizika törvényei szerint annál messzebb képes köpni a vizet az épület falától.
Az elmúlt évszázadokban gyakoriak voltak a vízköpők az egyházi épületeken, elsősorban a katolikus templomokon és kolostorokon. Általuk az egyház kettős üzenetet kívánt tolmácsolni a hívek felé: egyrészt a rémisztő szobrokkal a gonoszt kívánták bemutatni az egyszerű embereknek, másrészt velük kívánták távol tartani a gonosz lelkeket az egyház közeléből.
Sok vízköpő torz emberi alakot, démont formázott, de voltak köztük képzeletbeli vagy létező állatok is. Ez utóbbiak már az ókori görögök és rómaiak építészetében is elterjedtek voltak.
Mára az eredeti rendeltetési céljukra használt vízköpők száma igencsak megfogyatkozott, mivel a 18. századra a vízelvezést jellemzően egyéb módokon (ereszekkel, csatornákkal) sikerült megoldani. Bár a mai kor építészetében a vízköpők különösebb szimbolikus jelentéssel már nem bírnak, díszkutak és szökőkutak díszítő elemeként még sokfelé találkozhatunk velük.