Sokan kacérkodtunk már a gondolattal, hogy magunk mögött hagyjuk a civilizációt több-kevesebb időre.

Fogjuk a hátizsákunk és egy lakatlan szigetre vagy egy erdő mélyére utazunk a világ zaja elől. Ez legtöbbször általában csak ábránd, kevesen teszik meg valójában. Akik mégis, általában vallási okokból, önismereti utazás vagy a művészi kiteljesedés céljából intenek búcsút a társadalomnak átmenetileg. Christopher Knight azonban tervek és különösebb megfontolás nélkül választotta a remete életmódot.

20 éves volt, amikor pár holmijával a kocsiban útnak indult, majd Maine állam egyik erdei ösvénye mellett leállította az autóját, aztán a slusszkulcsot is benne hagyva szállt ki és indult el gyalog az erdő sűrűjébe. Nem tudta merre megy, nem tudta mit fog csinálni, egyszerűen csak távol akart lenni az emberektől. Sokat barangolt a természetben, mindig máshol táborozott le, de mivel nem készült fel az ottani életre igazán, hamar éhezni kezdett. Maine erdői nem túl bőkezűek bogyókban, gyümölcsökben, horgászbotot vagy vadászpuskát sem vitt magával, hogy horgásszon vagy vadásszon. Bár az elején még kitartott az elvei mellett, hogy maga oldja meg a szükségleteit, korgó gyomra idővel rávitte, hogy környező kertekből csenjen élelmet.

A gyerekkori otthonától nagyjából 50 kilométerre alakított ki végül magának egy állandó táborhelyet, még lakatlan házakban sem mert megszállni, inkább egy szinte felfedezhetetlen, sziklákkal körülvett, barátságtalan erdőrészen húzta meg magát.

Onnan járt a környékbeli tavak partján fekvő nyaralókba, hétvégi házakba fosztogatni. Persze sosem vett el többet, mint amire szüksége volt, sosem tett kárt az ingatlanokban, főként bontatlan élelmiszereket, konzerveket, elemeket, könyveket, gázpalackot és pár ruhaneműt vett el.

Látva a visszatérő szarka nyomait olykor a házak tulajdonosai papírt és ceruzát tettek ki neki, hogy írja le, mire lenne szüksége, vagy készételeket készítettek ki, de ezekhez sosem nyúlt. Egyszerűen csak lopkodta az élelmiszert és mindeközben figyelte az embereket.

Az éjszakáit egy vékony sátorban töltötte, de még a repkedő mínuszokban sem gyújtott tüzet, nehogy észrevegyék. A fagyhalál ellen korán feküdt le, majd éjjel háromkor, amikor a hőmérséklet elérte a legalacsonyabb pontját, felkelt és mozogni kezdett. Sétálni ment vagy innivalónak havat olvasztott. Így ment ez 27 télen át.

A betörések miatt már egy ideje kereste a rendőrség, de sem a szervek, sem a riasztóberendezések nem tudták lebuktatni a macskaként közlekedő férfit. Végül 2013 tavaszán egy kempingben mégis elfogta egy helyi vadőr. A közel három évtizeden át tartó remete életforma miatt a közvélemény leginkább egy romantikus hősként gondolt rá, kivéve azokat, akiket megkárosított. Sokan nem is az élelem vagy az apróbb tárgyak miatt lettek rá dühösek, hanem mert elvesztették a nyugalmukat és biztonságérzetüket, hogy egy idegen jár az otthonukban, ki tudja milyen szándékkal. A sorozatos betörés miatt végül 7 hónap börtönbüntetésre ítélték, valamint kétezer dollár megfizetésére kötelezték kárpótlásul az áldozatoknak.

Az Északi-tó remetéjétől sokan próbálták megtudni, hogy miért is tette mindezt? Megtalálta a vadonban, amit keresett? Miért csinálta?

Nem tudott rá magyarázatot adni. Nem gondolkodott, egyszerűen csak cselekedett. Elmondása szerint a tartós magány javított az érzékelésén, elvesztette az identitását, de nem volt senki, akinek elmondhatta volna az általa csodásnak vélt fejlődést. Az emberektől való elszigetelődése összehozta a természettel, nem számított a neve és nem voltak vágyai. Egyszerűen csak szabad volt.

Történetéről dokumentumfilm is készült, a videó angol nyelven itt megtekinthető.

A nyitókép csak illusztráció!