Mindannyiunknak van legalább egy olyan tárgya otthon, amire nem tudunk őszintén ránézni anélkül, hogy ne sóhajtanánk egyet. Nem azért, mert szép. És nem is azért, mert praktikus. Hanem mert ő adta. Vagy mert “már olyan rég megvan”. Vagy mert “valaki biztos megsértődne, ha eltűnne”. Üdv a nosztalgia és a giccs határán billegő tárgyak pszichológiájában!
A klasszikus zsaroló: a virágtartó
Ott áll a sarokban, egyensúlyozva egy kókadt anyósnyelvet, és senki nem tudja pontosan, mikor és miért került oda. Lehet, hogy a nagynénéd hozta be a ’90-es évek elején, és azóta valahogy túlélte a lakás három átrendezését. Színe nehezen meghatározható – talán bordó, talán mályva, de biztosan van rajta arany mintás sáv. És te nem dobod ki. Mert valaki adta.
A “csúnya, de szeretjük” kategória
Ide tartozik a macis hógömb, ami zenél. A kézzel festett tányér, amit valaki Spanyolországból hozott. A műanyag pillangó, ami valaha a nagyi konyhájának ajtaján csücsült, most meg valahogy a nappalid polcán kötött ki. Ezek a tárgyak nem illenek semmihez. De mivel érzelmek tapadnak hozzájuk, nem merjük elengedni őket. Mert mi van, ha ezzel együtt az emlékeket is kidobjuk?
A bűntudat mint lakberendezési elv
Van egy csendes, de hatékony erő, ami segít ezeknek a tárgyaknak életben maradni: a bűntudat. Ha egyszer már kaptad, akkor “meg kell becsülni”. Ha már húsz éve veled van, akkor “az már szinte családtag”. És ha valaki a közeljövőben jön látogatóba, akkor pláne nem szabad eltüntetni. Mert mi van, ha megkérdezi? Mi van, ha hiányolni fogja? És mi van, ha… és itt kapcsol be az érzelmi zsarolás belső monológja.
A giccs határa: szubjektív, de határozott
Az egyik embernek retró báj, a másiknak vizuális támadás. A virágmintás hímzett falikép, amit “még a dédi csinált”. A szívecskés kerámia, amit a gyerek formázott az oviban. A kagylóból készült lámpabura. Ezek a tárgyak a lakberendezési identitás szürke zónájában élnek: túl fontosak ahhoz, hogy kidobd, de túl furcsák ahhoz, hogy igazán illeszkedjenek.
Hogyan lehet szépen búcsúzni?
- Fotózd le, mielőtt elengeded. Az emlék megmarad, a tárgy mehet.
- Ajándékozd tovább – de ne annak, akitől kaptad.
- Használd kreatívan: fiókbelső dísznek, emlékdobozba, vagy akár újrahasznosított installációnak.
- Vagy tartsd meg, de ismerd el, hogy érzelmi zsarolás áldozata vagy. Már ez is felszabadító lehet.
Tárgyak, amik nem engednek el
Nem minden tárgy szolgál minket – néha mi szolgáljuk a tárgyainkat. De ez rendben van, amíg tudatosan döntünk így. Néha egy tárgy nem a formája vagy a színe miatt marad, hanem azért, mert egy múltbeli énünk kapcsolódik hozzá. És lehet, hogy épp ez a múltbeli én az, akinek még szüksége van rá.
De ha egy nap eljön az idő, amikor már nem szorul ránk a virágtartóval együtt őrzött emlék – nyugodtan elengedhetjük. És vehetünk helyette egy másikat. Olyat, ami nemcsak valaki másnak, hanem nekünk is tetszik.
