Vannak dolgok az otthonunkban, amik nem nekünk szólnak. Amik nem a kényelmet szolgálják, és nem is azt, hogy jól érezzük magunkat tőlük – hanem azt, hogy más érezze jól magát. Pontosabban: gondolja azt, hogy mi mindig ilyen igényes, stílusos és rendezett emberek vagyunk. Üdvözlünk a “csak vendégeknek tartott lakásdekor” világában.
A díszpárna, amit nem lehet megnyomorítani
Ott figyel a kanapén. Tökéletes szögben. Mint egy szobor. És ha valaki rátámaszkodik, belül kicsit meghalsz. Ezek a párnák nem a kényelemről szólnak – ezek státuszszimbólumok. Egy üzenet: “Mi törődünk a részletekkel.” De amint elmentek a vendégek, már te is csak sóhajtasz egyet, és arrébb tolod őket, hogy végre lehess normálisan feküdni.
A törölköző, ami túl puha ahhoz, hogy igazi legyen
Általában fehér, néha bézs. Soha, ismétlem: soha nem használjuk kéztörlésre. Ez az a törölköző, ami mindig makulátlan, illatos, és leginkább arra való, hogy a vendég azt higgye, itt minden nap diffúzorból jön az eukaliptuszillat. Ha véletlenül valaki tényleg megtörli benne a kezét, egy kicsit sajnáljuk a törölközőt. Nem az ember miatt – a textília miatt.
A porcelán kutya, amit nem tudunk hova tenni (érzelmileg sem)
Ott ül a polcon. Néz. Mindig. Kicsit túl élethű, de mégsem teljesen arányos. Nem illik sehova, de “nagyon drága volt” vagy “anyától kaptuk”. A vendégek szerint érdekes, mi pedig félünk megmozdítani, nehogy valami mágikus védőburkot törjünk meg vele. Használni nem lehet, eltenni nem illik – örök dísz, örök dilemma.
A szék, amit senki nem ül le használni
Áll a sarokban. Nem kényelmes. Nem is praktikus. De “jól néz ki”. Az ilyen típusú bútordarabok olyanok, mint a nappali díszvendégei: mindig ott vannak, de sosem vesznek részt a beszélgetésben. Néha ledobunk rá egy sálat, aztán az is ott marad hónapokig. Mert a szék igazából nem funkció, hanem dekorációs költői kép.
A tál, ami sosem látott ételt
Kristálytál, kerámiatál, kézműves dísztál – mindegy. A lényeg, hogy ne kerüljön bele semmi, ami ténylegesen ehető. Gyümölcs? Csak mű. Sütemény? Csak dísz. Por? Az már inkább. Ezek a tálak arra valók, hogy kitöltsenek egy üres felületet. És hogy ha valaki megkérdezi, mire valók, azt mondjuk: “hát… dekoráció.”
De miért csináljuk?
Mert szeretnénk azt mutatni, hogy törődünk. Hogy igényesek vagyunk. Hogy nem csak élünk valahol, hanem lakunk. A “csak vendégeknek tartott” tárgyak olyanok, mint egy díszlet, ami azt a verziónkat mutatja be, akik lehetnénk – ha mindig rend lenne, mindig illatgyertya égne, és mindig lenne időnk párnahuzatot vasalni.
És néha, amikor nem jön senki, mégis meggyújtjuk azt a gyertyát. Mert nem baj, ha a dekoráció nem praktikus – néha csak jó tudni, hogy ott van. Ahogy az is, hogy van egy arcunk, amit másoknak tartogatunk – és amit néha magunknak is megmutathatunk.
